Asszonypajtás jó kislány, mert mikor jeleztem neki, hogy az mbegy-ből érkező milliókra még kell várni pár hetet, akkor ő fogta magát és pláza helyett ovis anyukákkal baráti ruhacserére távozott. Egy ilyen ruhacserét kb úgy kell elképzelni, hogy minden résztvevő hoz egy zsák (többé kevésbé használhatatlan) ruhát, és azt nőies bájjal vegyített, turi-birkózással elosztják egymás között. Szóval megérkezett hozzánk a győzelmi szatyor, telis-tele csipkésebbnél bojtosabb ruhácskákkal, amit elégedett ühümmel nyugtáztam. Bár mikor előkerült egy LióMesszis póló, amit a kisfiam kapott, majdnem torkomon akadt a borjúmájas kalács.

Mondanom sem kell színlelt örömöt mutatva lefeküdtem egy délutáni alvásra, mert középfullos depresszió kezdett kibontakozni, jókedvem derűs égboltján. Ami a legjobban fájt, hogy kisfiam még csak 6 éves sincs, és maximum akkor kerül a focival kapcsolatba, ha kint rugdossuk a bőrt vagy ha odabújik mellém magyar bajnokin zombulni. (Persze erre pusztán számító énje veszi rá, hogy elodázhassa az elkerülhetetlen esti alvást.) Mellékesen megjegyzem nálunk nincs tévézés (a gyereknek), ergo fingom sincs honnan ismerhette Lijót? Mert ismerte, az hétszentség.

Szóval fekszem bent a hálóban azon tanakodva, hogy mételyezhette meg kisfiam gyermeki ártatlanságát a internacionalista marketing szennye, egy-egy könnycseppet hullatva a Fradi gólok (elmúlt és már soha vissza nem térő) közös ünnepléséért.  Eközben kint a gyerek megkérdi anyjától:

-Anya a Messzi milyen országi focista?

-Nem tudom… Asszem olasz!

Pfff… Na szóval kisfiam azóta sincs tisztában Lesszi nemzetiségével (lásd mellékelt a vidijót, ami rendkívül halk lett), de azt tévé, rádió, internet nélkül is vágja, hogy ő világ legjobb focistája… Ha azon fogunk vitázni pár év múlva, hogy ő nem akar szar magyar meccset nézni és kapcsoljunk át a Barszára, akkor inkább most azonnal magam megyek a plázába és veszek neki egy Böde Dagis mezt….

 

Ne feledd:

HajRáf Ratyi!